Szóval: múlt hét hétfőn feküdtem be a kórházba. A hétfőt a testemen kívül éltem meg! Annyira ideges voltam, hogy majd megdöglöttem! Egész délelőtt mászkálni kellett: ultrahang, vérvétel, vérnyomásmérés, adategyeztetés három helyen (ugyanazt kérdezték mindenhol). Délig ehettem (volna, ha bírok, de össze volt szorulva a gyomrom), utána csak tea!
Este jött a meglepi: sorakozó beöntéshez! Tyűűűűűűű Azt hittem nagyon szar (szó szerint, hi-hi) lesz, de nem volt vészes! Csak elég gyorsan kellett futni, hogy ne a folyósón jöjjön ki a cucc. :-) Viszont utána megnyugodtam! Biztos jót tett, hogy méregtelenedett a szervezetem! :-)
Éjszakára kaptunk altatót, de nem sokat ért, szinte semmit nem aludtam. Reggel műtéti előkészületek (infúzióbekötés) és 11-kor kezdődött a NAGY KALAND! Csak arra emlékszem, hogy az anesztes csajszi a férjemről kérdezett (régen Kincs is a kórházban dolgozott) és a képembe nyomták az altatómaszkot.
Aztán felébredtem a kórházi ágyamon, körbetelefonáltam a szeretteimet, hogy élek és két óra múlva jött Kincs is. Nevetve mesélték Neki a nővérek (őket is ismeri), hogy műtét után azt kérdezteztem mindenkitől: megvannak-e a beleim, és élek-e még?! Na jó, altatás után hülye az ember... :-)
Ja, a "beles dolognak" előzményei vannak: hétfőn Dottore elkapott a folyosón és közölte: "Ugye tisztában van azzal, hogy könnyen átcsaphat az egész sebészeti műtétbe? És a belei könnyen kilukadhatnak? Ekkora hasfalnál ez nagyon könnyen előfordulhat!" MI VAN?????!!!!!!! Halálra váltan néztem rá, és megkérdeztem tőle: akkor most mi legyen? Ő halál nyugodtan: semmi! Ezt a műtétet meg kell csinálni, nincs mire várni!
Hááááát köszi! Ezért volt az első gondolatom, hogy megvannak-e a beleim!
Majd folyt.köv. :-)
Baka: megtanulhatnám, ha lenne időm, meg ha érdekelne annyira! Írni szeretek, de bíbelődni nincs idegzetem (és időm sem), ezt meghagyom Maminak! :-)
