Ma egész nap magam alatt voltam. Mély depresszió kerülgetett (ez erős túlzás, de meglehetősen szar kedvem volt/van).
Néhány napja úgy éreztem (bebeszéltem magamnak), hogy megfogant szerelmünk gyümölcse. Mondtam Kincsnek (éjszakás volt), hogy reggel hozzon egy tesztet. Hozott. És meglepő módon negatív lett. :-/ Na, ettől márís el lett cseszve a napom. Próbáltam lazán venni, és nem bőgni, és nem reményvesztetté válni, de ez most nem jött össze.
Túl sokminden nyomaszt mostanában, és kicsit nehezen viselem ezt. És "valahogy sosem jut idő" a pozitív gondolkodós könyvemre. Pedig attól jobb kedvre szoktam derülni, vagy legalább olyankor tudok reménykedni és optimistábban nézni a világba...
Lehet, hogy a mai estét bőgéssel fogom tölteni. Még jó, hogy megint egyedül vagyok itthon...
Nyiffnyiffék útja a szülővé válás felé kicsit rögösebb, mint ahogy ezt gondolták... :-/
Kincs kb. fél év után jelentette be, hogy gyereket akar tőlem, hagyjam abba a gyógyszerszedést (én naív lélek védekeztem, nem tudtam, hogy a természet ezt "megoldotta" helyettem). Így is lett. Aztán teltek a hónapok, aztán az évek.
Utána egy csomó vizsgálat (volt amelyikbe majdnem beledöglöttem úgy fájt). De mindent kibírtam/kibírtunk, végigcsináltunk, mert hátha. Szegény Kincs, mindig hűségesen kísérgetett a dokihoz, fogta a kezem a kórházban. Annyi szart végigcsináltunk mi együtt...
Mi miért nem érdemeljük meg a csodát?
Azt hiszem most túl szomorú vagyok...