Az imént elgondolkoztam a barátságról. Kislány koromban (mondjuk 10-től 20 éves koromig) nagyon barátkozós voltam. Mindig volt is körülöttem elég sok ember. Általános iskolában Zsuzska volt a legjobb barátnőm. Ez a barátság nagyjából középiskola végéig tartott. Ő főiskolás lett, új társaságba került és engem elkezdett lesajnálni (nem álltunk túl jól anyagilag, és hol voltam én az úrilány barátnőihez képest...).

Edina is általános iskolai barátnőm volt. Elég sokat lógtunk vele is. Később nagyon jó barátnők lettünk. Úgy szerettük egymást, mint a testvérek. Ez tényleg ilyen jóban-rosszban dolog volt. De aztán jött Kincs, és én elköltöztem. Ami nem kellett volna, hogy egy barátság végét jelentse, de kb. 2 év után véget ért ez is. Mármint a költözés után 2 évvel. Én még kb. 2 évig erőlködtem, de hiába. Utána feladtam. Mára a kapcsolatunk annyiból áll, hogy születés- és névnapokkor írunk egymásnak egy mondatot.

És még jó pár ember volt, akivel el tudtam menni ide-oda. Vagy csak kerestük egymás társaságát, meg ilyenek. Kolléganőkkel is tök jól elvoltam.

Aztán itt Tótiában minden megváltozott. Én is zárkózottabb lettem (az előző házasságom rendesen megtörte a lelkemet), de valahogy nem sikerült megtalálnom a tótokkal a közös hullámhosszt. Azóta tök magányos vagyok! 6 éve nem voltam barátnős csavargáson, nincsenek bizalmasaim és úgy egyáltalán senki, akivel meg tudnám beszélni a dolgaimat. Hiányzik a barátság az életemből. De egyszer  még hátha...